Kávézó és motoros csizma

Az ember szerelmi élete vagy egy nem létező fogalom, vagy pedig előbb utóbb olyan szinten zátonyra fut, hogy aztán hónapokig, sőt néha évekig próbálja magát újra összekapni, hogy szembenézhessen a következő áldozatával. Lehet, hogy csak túl sötéten látom ezt a dolgot, de nekem az a tapasztalatom, hogy az élet már csak ilyen, és mindig, amikor egy dolog sokkal jobban alakul, mint egészen addig bármi, annak nagyobb csalódás is lesz a vége, mint egész addigi életedben bárminek.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok megvitatása okán ültünk be egy népszerű kávézóba, ahol kitárgyalhattuk, hogy kinek, éppen miért rosszabb az élete. Mind a ketten egy nagyon nehéz időszakon voltunk túl, bár, ha jobban belegondolok még a javában benne voltunk inkább, csak akkor ezt magunknak sem akartuk beismerni. Réka pont benne volt valami roppant izgalmas sztoriban, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nyílik a kávézó ajtaja, és belép rajta egy férfi, aki valahonnan nagyon ismerős volt. Annyira rajta feletettem a szememet, hogy el sem jutott a tudatomig, hogy barátnőm miket mesél vagy kérdez éppen. A srác magas volt, nagyon hosszú szőke rasztái, szőkés-vöröses szakálla, piercing az orrában és motoros csizma a lábán. És még mindig nem tudtam eldönteni, hogy honnan ismerem, de valahogy egyszerűen nem bírtam levenni róla a tekintetem. Gondolkodtam azon is, hogy odamegyek hozzá, mert már nagyon idegesített a történet, de látszódott rajta, hogy vár valakit… Ki tudja, lehet, hogy éppen a barátnőjét, az meg elég kellemetlen lett volna nekem. Még ha magammal sikerült is elhitetni, hogy nem akarok attól a sráctól semmit, más nem vette volna ezt be ilyen jóhiszeműen. Már több mint tíz perce csak a srácot néztem, mire megakadt a szemem egy fontos momentumon: a motoros csizmáján és a hozzá viselt farmernadrágján. Akkor hatalmasat kurjantottam, ugyanis eszembe jutott, hogy honnan az ismeretség. Barátnőm nem tudta mire vélni a kirohanásomat, mert neki fel sem tűnt, hogy az elmúlt néhány percben valahol egészen máshol járt az agyam. Elmeséltem hát neki, hogy mi történt, és hogy még néhány évvel ezelőtt egy fesztiválon találkoztam ezzel a fiúval, ahol ugyanígy volt körülbelül felöltözve és nagyon mély nyomot hagyott bennem, ugyanis miközben bodysurf-ölt a színpadról, véletlenül fejberúgott a vasalt sarkú csizmájával. Ezt utána szóvá is tettem neki, majd töredelmesen bocsánatot kért, de utána elveszítettük egymást. Viszont most újra itt volt a lehetőség, és tanácstalan voltam továbbra is, hogy leszólítsam, vagy sem. Barátnőm végül higgadtságra intett, és megegyeztünk, hogy ha nem nőre vár, akkor odamegyek hozzá, vagy pedig kifele menet leszólítom. Alig telt el néhány perc és megjelent egy másik srác az asztalánál. Itt már olyan hatalmas vigyor ült ki az arcomra, hogy letagadni sem tudtam volna, mennyire boldog vagyok. Aztán barátnőm finoman figyelmeztetett, hogy alig telt el húsz perc azóta, mióta közöltem, hogy nem állok készen egy újabb kapcsolatra, de finoman bokán rúgtam, hogy majd azt én tudom, hogy mikor mit tehetek meg és mit nem.

Ismételten bebizonyosodott, hogy az idősebbekre kellett volna hallgatnom – jelen esetben a barátnőmre -, de persze nem tettem. Megnyugodtam, hogy nem a barátnőjét várja, így hát elindultam az asztaluk felé. Ahogy haladtam az irányába egyre szélesebb vigyorral az arcán bámult felém. Szent ég! Egyből azt hittem, hogy ő is felismert engem. Hát nem. Mögöttem ugyanis besétált a barátnője, szinte kézen fogva a másik srác barátnőjével. Ilyen cikis szituációba még nem keveredtem életem során. Gyorsan kitértem hát az útjukból, visszakanyarodtam barátnőmhöz, és a kávézót a hátunk mögött hagyva kerestünk egy bárt. Sokkal jobban illett mind a kettőnk hangulatához.