A barista, mint magánnyomozó

Ha az ember egy kávézóban dolgozik, akkor sok dolgot fejben kell tartania. Most, természetesen, nem csak arról van szó, hogy milyen kávék vannak. Nem csupán azt kell tudni, hogy mi a különbség macchiatto meg cappucino között, hogy mitől flat white a flat white, vagy hogy egy eszpresszót felszolgálni kis pohár szóda nélkül kvázi bűntettnek minősül. Legalábbis ha az adott vendég történetesen tudja, hogy ezt így illik, lehet belőle kellemetlenség.

De ha már a bűntetteknél járunk. Éppen emiatt megtanultam odafigyelni arra, hogy az embereknek milyen igényeik vannak. Megtanultam, hogy a legapróbb jelekre is odafigyeljek. Nem egyértelmű? Na kifejtem. Többről van szó, mint az, hogy megjegyzem a legritkábban járó vendégeknél is, hogy milyen kávét isznak, és hogy hogyan szeretik azt. Ehhez nem kell más csak jó memória meg némi odafigyelés. Én azonban azt is kiszűröm, ha valaki egyszer nem úgy kéri, mint általában, vagy helyben fogyasztás helyett elvitelre kéri, ha lassabban issza meg, nem pedig csak lopva, gyorsan felhörpinti. Amikor az egyik leányzó, így karácsony után, a két cukor helyett csak tejjel, viszont sok-sok tejjel kérte, hamar rájöttem, hogy bizony ez a két ünnep közötti lakomázások okozta bűntudat számlájára írható. Minden bizonnyal, mert ugyebár nem kérdeztem rá, hiszen a súlyokról meg fogyókúrákról beszélgetni, na az mindig veszélyes terep, pláne ha te fiú vagy. De szinte tökéletesen biztos vagyok benne, hogy erről van szó. És amúgy is, rendszeresen találtam már el ehhez hasonlókat. Amikor, példának kedvéért, egy lány – hosszú barna hajú, szép, nagy szemekkel – talán fél év után először nem elvitelre, kutyafuttában kérte a kis cappucinoját, hanem csak belépett, és egy igen széles mosollyal leült az asztalokhoz, szinte biztos voltam benne, hogy vár valakit, méghozzá egy fiút. S hamarosan igazam is lett. Randevúra jött.

Tudom jól, ezek apró dolgok, és a körülmények hiányos ismerete közben levont tanulságaim amilyen egyszerűek, éppoly bizonytalanok is, s jószerivel csak szerencsémen múlik, hogy az történik, amit éppen én kitalálok a pult mögött ácsorogva. Mert legyenek bármilyen egyszerűek is a következtetéseim, az nem az én zsenialitásomnak tudható be, hanem annak, hogy az élet néha tényleg ilyen egyszerűen működik. De elég a filozofálgatásból. Mindössze oda akartam kilyukadni, hogy ezen tulajdonságom, mondhatjuk, rossz szokásom miatt, a családom meg már a barátaim is azzal szoktak csúfolni, hogy magánnyomozónak is elmehetnék. Mert róluk is mindig gyártom a saját kis konteóimat ezekhez hasonló féligazságok alapján. (Az már más kérdés, hogy gyakran velük kapcsolatban is igaznak bizonyulnak.) Ezért gyakran kérik is ki a véleményem, amikor nem tudnak dönteni másokkal kapcsolatban, hogy hogyan értelmezzenek jeleket, amiket küldenek feléjük. Mondjuk ezzel inkább a lányok szoktak jönni, hogy vajon a fiú, akit kinéztek maguknak, miért viselkedik úgy, ahogy. Én erre csak azt szoktam mondani, hogy ha ennyire tudni akarják, béreljenek fel.

Én korábban azt hittem, hogy ilyen, hogy magánnyomozó, csak a filmekben van, esetleg Amerikában, hiszen nálunk biztos annyival egyszerűbbek az emberek, mint ott az Egyesült Államokban, hogy nálunk egy sima megcsalás is csak megcsalás, aztán biztosan a válás is csak egy sima válás, nincs közte olyan izgalmas tárgyalás, mediátor meg miegyéb baromságok, amik a filmekben láthatóak.

Aztán amikor egyszer az új kollégámnak meséltem mindezt, talán első napja volt a munkában, eldicsekedtem ezzel a képességemmel is. Hogy mennyi mindenre érdemes figyelni, hogy jó kapcsolatot ápolj a visszatérő vendégekkel, meg hogy egy kis jattot is hagyjanak ott neked még akár egy darab pogácsáért is. Hogy ehhez mennyire elengedhetetlen, hogy figyelj az apró részletekre. Majd eztán eldicsekedtem, hogy engem titkos nyomozóként tart számon a családi köröm lassacskán ezen tulajdonságom miatt. Aztán itt vágott közbe, talán először szólalt meg aznap. Azt kérdezte, tudom-e, hogy manapság milyenek a magánnyomozó árak, mert hogy ez nem is rossz ötlet, ha érdekel. Én persze csak néztem, azt hittem viccel.

Kiderült, hogy Magyarországon ténylegesen vannak magánnyomozók, ezt megtudtam tőle, meg aztán akkor is, amikor hazaérve rákerestem, hogy ha vannak, milyenek a magánnyomozó árak. Arra is rá kellett jönnöm ezután, hogy ez a munka nem csak egy nagy ballonkabátból, napszemüvegből, lesötétített ablakú autókból meg a letekert ablakon kiszórt cigis csikkekből áll. Valójában komoly szakértelem kell hozzá, jogi jártasság, és képzettség, hiszen nemcsak a csalfa házastársak után lehet nyomoztatni, hanem sokkal bonyodalmasabb, munkaügyi szabályok, biztosítási csalások és egyéb szövevényes, szakmai kérdések ügyében is, amihez ugyebár, mondanom sem kell, nem elég tudni, hogy az illető hány cukorral issza a kávéját. Noha az árakról nem tudtam meg sokat, feltételezem, függ a megbízástól is, a feladat nehézségeitől, illetve az elvégzendő kutatáshoz szükséges idő mennyiségétől is.

Szóval végtére is, én is tanultam valamit csak egy laza munkanapon, méghozzá az új sráctól, akit nekem kellett volna betanítanom. Azóta, amikor ilyenekkel faggatnak a barátaim, én mindig felhívom a figyelmüket, hogy kikérhetik a vélemények, de a magánnyomozó árak bizony elég borsosak az én nyomozóirodámban. Arról meg nem kell tudniuk, hogy nincs jogi jártasságom. De ahhoz talán nem is kell, amire ők kérnek fel.